203 éve született a reformkor egyik főszereplője – szeptember 3., szombat

1813. szeptember 3-án született báró Eötvös József, Magyarország első vallás- és közoktatásügyi minisztere, aki a Batthyány-kormányban és a kiegyezési folyamat során megalakuló Andrássy Gyula-féle kabinetben is szerepet vállalt. Nevét az utókor elsősorban az 1868. évi népiskolai törvény (1868/XXXVIII. tc.) és a „nemzetiségi egyenjogúság tárgyában” megalkotott 1868/XLIV. tc. kapcsán őrizte meg, de Eötvös a centralisták reformkori vezéreként, politikai filozófusként és szépíróként is kiemelkedő alakja volt a 19. századi magyar szellemi életnek.

Eötvös József Budán, egy hagyományosan udvarhű arisztokrata família gyermekeként látta meg a napvilágot. A bárói címet dédapja, a hétéves háborúban (1756–63) tábornoki rangban szolgáló Miklós szerezte, az édesapa, Ignác – aki teljhatalmú királyi biztosként döntő szerepet játszott az 1831. évi kolerafelkelés leverésében – pedig karrierje során egészen az alkancellári pozícióig jutott. A kultuszminiszter több életrajzírója is kiemelte, hogy a 19. század első évtizedeiben – a Habsburg uralkodóház iránti feltétlen lojalitása miatt – az Eötvös család rendkívül népszerűtlen volt az ország közvéleménye előtt, a konzervatív, „nemzetietlen” famíliáról alkotott hagyományos – sztereotip – képnek azonban ellentmond az a tény, hogy Eötvös Ignác a magyar jakobinus mozgalom egyik – 1795 után börtönbüntetésre ítélt – résztvevőjét, Pruzsinszky Józsefet választotta nevelőnek gyermeke mellé. Eötvös József tehát már a szülői házban megismerkedhetett korának uralkodó eszméivel, amely tudás később egész politikai pályafutását meghatározta.

A fiatalember alsóbb iskoláit Budán végezte el, majd 1826-tól a pesti egyetem – a korban valamennyi hallgató számára kötelező „előképzést” nyújtó – bölcsészeti fakultásán, később pedig a jogi karon tanult tovább. Eötvös irodalmi érdeklődése már ebben az időszakban megmutatkozott: jó barátjával – és későbbi politikai „harcostársával” –, Szalay Lászlóval látogatást tett az idős Kazinczy Ferencnél, és mestereként tekintett Kölcsey Ferencre, aki az 1832-es pozsonyi diétán barátsággal fogadta őt. A későbbi kultuszminiszter – családja rangjának és édesapja előkelő állásának köszönhetően – korán bekerült a reformkori közélet forgatagába, és ígéretes hivatalnoki pálya elé nézett.

Eötvös 1834-ben aljegyzői tisztséget nyert Fejér vármegyében, majd a Magyar Udvari Kancelláriára került – fogalmazóként –, 1837-ben pedig az eperjesi királyi tábla közbírójává nevezték ki. Időközben – 1836–37 során – a fiatalember körutazást tett Nyugat-Európában, és hazatérése után hozzákezdett első regényéhez, A karthauzihoz (1841), mely jelentős sikert aratott a művelt közönség előtt. Korábban, az 1830-as években Eötvös egy vígjátékot – A házasulók (1833) – és egy szomorújátékot – Boszú (1834) – is megjelentetett – utóbbit a debreceni színház műsorára is tűzte –, ennek köszönhetően a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd tiszteletbeli tagjai közé választotta, és a Kisfaludy Társaság soraiba is felvették.

Az évtized végén már kiváló szépíróként számon tartott báró az 1839–40-es országgyűlésen kapcsolódott be a politikai küzdelmekbe: a főrendi házban foglalt helyet, de elvbarátait az ellenzéki oldalon találta meg. Eötvös Széchenyi István és Kossuth Lajos vitájában – 1841-ben megjelent, Kelet népe és Pesti Hírlap című röpiratával – az utóbbi államférfi mellé állt, saját nézetrendszere azonban az általa támogatott politikus – radikálisabb – felfogásától is markánsan különbözött. Az ifjú arisztokrata az államügyeket is „doktriner” módon, tudományos-filozofikus szemlélettől vezetve vizsgálta. Mivel – az 1789 utáni franciaországi események tükrében – egy esetleges forradalomban halálos veszélyt látott a nemzetre nézve, ezért – külföldi olvasmányaira alapozva programját – a polgárosodást és a liberális alkotmányos berendezkedés kifejlődését elősegítő reformok bevezetését sürgette.

Ennek okán Eötvös és a körülötte tömörülő értelmiségi kör – pl. Szalay László, Kemény Zsigmond és Trefort Ágoston – céljai között kiemelt helyen szerepelt a népoktatás fejlesztése és az igazságszolgáltatás átalakítása, legfőbb jelszavuk azonban a központosítás volt, aminek keretében az „új Magyarországon” a megyék súlyát is csökkenteni kívánták a majdani felelős kormánnyal szemben. A nézeteik alapján „centralistáknak” titulált politikusok emiatt sok szempontból „két tűz közé kerültek”, és kisebbségbe szorultak, hiszen nem csupán a – Bécs által fenntartani kívánt – rendi intézményrendszert támadták, hanem azt a vármegyét is, melyet a közvélemény többsége a magyar alkotmányosság és az „ősi szabadság” – a nemzeti ellenállás – védőbástyájának tekintett.

Eötvös József és elvbarátai – miután Landerer Lajos kiprovokálta a korábbi főszerkesztő, Kossuth Lajos távozását – 1844-től a Pesti Hírlap hasábjain hirdethették programjukat, de a centralisták nézetei a báró regényeiben is megjelentek: A falu jegyzője (1845) és a Magyarország 1514-ben (1847) című művek a magyar nemességgel szemben is éles kritikát fogalmaztak meg. A politikus „doktriner” attitűdjét jól mutatja, hogy az 1847-ben megnyitott – utolsó – rendi országgyűléstől sokáig azért maradt távol, mert a felelős kormány követelése az ellenzék részéről nem került napirendre. Eötvös végül elutazott Pozsonyba, és elismertségét jól mutatja, hogy a Batthyány Lajos által megalakított „ministeriumban” a vallás- és közoktatásügyi tárcát kínálták fel számára.

Első kultuszminisztersége idején a bárót fáradhatatlan munkabírás jellemezte: szűk fél év alatt megreformálta az egyetemek működését – bevezette az oktatás és tanulás szabadságát –, és kidolgozta a – bevett – felekezetek egyenlőségét megállapító 1848/XX. tc.-t. Eötvös 1848 nyarára az első magyar népoktatási törvénytervezetet is megalkotta, a tannyelvi szabályozás körül kialakuló viták – a miniszter nemzetiségeknek kedvező javaslatát az előkészítő bizottság szigorítani kívánta – és a felgyorsuló események azonban nem hagytak időt a jogszabály becikkelyezésére. Miután Bécs és a magyar kormány kiéleződő konfliktusa 1848 szeptemberében már fegyveres összecsapással fenyegetett, a Batthyány-kabinet benyújtotta lemondását. Lamberg altábornagy pesti meglincselése után, a szabadságharc kezdetét jelentő pákozdi csata előestéjén Eötvös az országból is távozott, és a következő esztendőket német földön – főleg Münchenben – töltötte.

A báró már a neoabszolutizmus idején hazatért, energiáját azonban kizárólag művelődésszervező, szépírói és tudományos munkásságára fordította. 1854-re befejezte kétkötetes művét a 19. század uralkodó eszméiről, melyben már kritikusabban szemlélte korának polgári társadalmát és politikai ideológiáit, de változatlanul liberális álláspontot képviselt. Eötvös a Bach-korszak idején újjászervezte a Kisfaludy Társaságot, és 1855-től az Akadémia másodelnöke, 1866-ban pedig a tudós társaság első embere lett. A korábbi kultuszminiszter 1861-ben tért vissza a politikába. Az országgyűlésen, majd a provizórium évei alatt Deák Ferencet támogatta, és 1867 januárjában részt vett azon a bécsi tanácskozáson, mely a kiegyezést készítette elő. A február 17-én megalakított Andrássy-kabinetben Eötvös ismét megkapta a kultuszminiszteri tárcát, melynek élén a következő esztendőkben lázas sietséggel kezdte meg a szükségesnek látott reformok kidolgozását.

Eötvös – az uralkodó eszmékről írt művének és A nemzetiségi kérdés (1865) című munkájának szellemében – a vallás- és oktatásügy kérdéseit a lehető legnagyobb mértékű szabadság biztosításával igyekezett rendezni. 1868-ban kiadott népoktatási törvényében – mely az elemi és polgári iskolák, illetve a tanítóképző intézmények működésének részletes szabályozásával lerakta a modern hazai iskolarendszer alapjait – az egyes felekezetek és nemzetiségek oktatásban élvezett jogait azon alapelv alapján határozta meg, hogy az egyenlőség lehető legtökéletesebb biztosítása mellett az állam és a magyar etnikum elsőbbséget élvezzen. Az 1868/XLIV. tc.-ként becikkelyezett nemzetiségi törvény – Európa első ilyen tárgyú, gyakorlatban is érvényesülő jogszabálya – ugyanezt a felfogást tükrözte. Eötvös ugyanakkor nem csupán „nemzeti” szempontból tekintette szükségesnek a közoktatás fejlesztését, hanem a polgárosodás folyamatában is fontos mozgatórugóként tekintett rá, ezért minisztersége alatt szakfolyóiratot indított – Néptanítók Lapja címmel –, és az iskolák felszereltségéről is igyekezett gondoskodni.

Annak ellenére, hogy a báró munkásságát a politikai pártok később nézetkülönbség nélkül elismerték, és személye köré valóságos kultusz épült, életében a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium élén számos támadás érte őt. A közvélemény döntő többsége túlzottnak tartotta a nemzetiségeknek adott – oktatás- és művelődésbeli – kedvezményeket, és a felekezeti kérdés rendezésével kapcsolatos politikáját is sokan kritizálták. Eötvös az egyházaknak biztosított autonómia révén kívánta elejét venni azoknak a konfliktusoknak, melyek a korabeli Európában – pl. Franciaországban és Németországban – megterhelték az állam és a felekezetek viszonyát, beavatkozása azonban az 1867-ben emancipált zsidóság megoszlását eredményezte, és súlyos vitákhoz vezetett a katolikus egyházzal, mely – szervezeti hierarchiája és nemzetek feletti jellege miatt – nem tagozódhatott be ebbe a modellbe. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium növekvő anyagi igényei miatt is sok kritika érte a bárót, akinek egészségét megviselték az állandó küzdelmek.

Eötvös az 1871. évi költségvetésről szóló vita idején – 1870 őszén – súlyosan megbetegedett, és Karlsbadba utazott kipihenni fáradalmait, teljesen azonban már sohasem épült fel. A miniszer – aki élete utolsó hónapjaiban a kisdedóvók és a középiskolák működésének egységes rendjét igyekezett kidolgozni – 1871. február 2-án hunyt el; nagyszabású tervei csak hosszú évek múltán valósulhattak meg. Eötvös József halála az egész országot gyászba borította: személyében az utókor a magyar történelem legkiválóbb oktatáspolitikusát tisztelte, akinek nevét a fővárosi egyetem legpatinásabb szakkollégiuma – a miniszter fia, Eötvös Loránd fizikus által 1895-ben alapított Eötvös Collegium –, több kitüntetés – pl. az Eötvös-koszorú (1993) és az Eötvös-díj (1999) –, valamint számos iskola mindmáig büszkén viseli.

SZEPTEMBER 3. 

A Nap kel: 6 óra 4 perckor, nyugszik: 19 óra 20 perckor.
A Hold kel: 8 óra 1 perckor, nyugszik: 20 óra 21 perckor.

ÜNNEP:

A PÁRTFOGÁS NAPJA MAGYARORSZÁGON - 2006-tól tartják a pártfogás napját Magyarországon, amelynek célja, hogy a pártfogó felügyelők erősítsék szakmai kapcsolataikat, illetve közvetítsék az alternatív szankciók fontosságát. A pártfogó felügyelők segítik a bűnelkövetők rehabilitálását és reintegrációját, közvetítő szerepet látnak el a bűnelkövető, az áldozat és a társadalom között.

NÉVNAPOK: Csobán, Hilda, Manszvét, Piusz, Szerafina
Katolikus naptár: Nagy Szent Gergely emléknapja, Hilda
Református naptár: Hilda, Csobán
Evangélikus naptár: Hilda, Csobán
Zsidó naptár: áv hónap 30. napja

SZEPTEMBER 3-ÁN SZÜLETETT:

1941. BABARCZY LÁSZLÓ Kossuth- és Jászai Mari-díjas színházi rendező, érdemes és kiváló művész (75 éves)

SZEPTEMBER 3-ÁN HALT MEG:

2001. TÓTH ESZTER József Attila-díjas költő, író, műfordító, Tóth Árpád lánya (15 éve)

IDŐJÁRÁS

Délelőtt jobbára derült vagy kissé felhős lesz az ég. Délután is marad napos, száraz idő, de ekkor gomolyfelhők képződnek, és észak felől egyre több, vékony fátyolfelhő sodródik az ország fölé. Gyenge vagy mérsékelt marad a légmozgás. A legmagasabb nappali hőmérséklet 27 és 31 fok között alakul. Késő estére többnyire szeszélyes területi eloszlásban általában 16 és 23 fok közé hűl le a levegő.

http://joreggelt.blogstar.hu/./pages/joreggelt/contents/blog/29951/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?