La Fontaine, a nagy meseíró születésének évfordulója

1621. július 8-án született Jean de La Fontaine, az egyik leghíresebb francia író, aki Aiszóposz és Phaedrus állatmeséinek mintájára alkotott fabuláival tette világszerte ismertté nevét. La Fontaine hosszú élete során számos kiváló műfordítást, verset és színdarabot is adott olvasóközönsége számára, meséinek sikere azonban elhomályosította többi munkáját.

Jean de La Fontaine a Párizstól mintegy 90 kilométerre található Chateau-Thierry hercegségben látta meg a napvilágot. A nagy meseíró nem büszkélkedhetett nemesi ősökkel, ám családja mégis jómódban élt, édesapja, Charles ugyanis az „erdők és mezők őreként” az uralkodó szolgálatában állt. Jean, a família legidősebb fiúgyermeke szülőföldjén kezdte meg tanulmányait, és elsősorban a latin nyelv keltette fel az érdeklődését, ami számos fontos tárgyat háttérbe szorított; La Fontaine később fájdalommal emlékezett vissza arra, hogy gyermekként elhanyagolta az ógörögöt, hiszen e tudás nélkül a legnagyobb meseírók műveit csak fordításban tudta olvasni.

A fiatalember egyébként hosszú ideig nem érezte magában a késztetést, hogy az irodalommal foglalkozzon: előbb szülei kívánságára beiratkozott egy papi szemináriumra, majd jogi tanulmányokat folytatott, és 1649-ben diplomát is szerzett. La Fontaine – ugyancsak családja nyomására – időközben az oltár elé vezetett egy 16 esztendős leányt, Marie Héricart-t, akit a házassággal érkező 20 000 livre hozomány miatt szemeltek ki számára. Jean utóbb sok tekintetben csalódást okozott szüleinek, ugyanis szépséges feleségét és az édesapjától megörökölt hivatalnoki állást egyaránt elhanyagolta. 

A nagy meseíróról szóló anekdotákban erőteljesen kidomborított viselkedés legfőbb oka Párizs volt, mely város a 17. század közepén már az európai szellemi élet központjaként ünnepel(tet)te magát. La Fontaine első látásra beleszeretett ebbe a pezsgő metropolisba, és amikor csak lehetett, ott töltötte idejét. Párizs volt az oka annak, hogy a férfi mind kevesebbet járt haza feleségéhez és 1653-ban megszülető gyermekéhez – sőt, 1658-ban külön is vált Marie-tól –, és a főváros ellenállhatatlan vonzására vezethető vissza, hogy az író Chateau-Thierry erdőségeivel és folyóival sem törődött sokat.

Jean de La Fontaine tehát az 1650-es évek elejétől fogva rendszeres vendég volt Párizsban, és ekkoriban, több mint harminc esztendősen fordult csak az irodalom felé. A férfiban állítólag egy néhány évtizeddel korábban elhunyt költő, Francois de Malherbe műveinek olvasásakor támadt fel az alkotási vágy, amit először rondókkal, epigrammákkal, illetve szonettekkel igyekezett csillapítani. Ezek a műfajok ekkoriban rendkívül divatosnak számítottak, La Fontaine azonban első komoly sikerét mégis Terentius Afer Eunuch című színdarabjának adaptációjával aratta. A férfi művével felkeltette XIV. Lajos (ur. 1643-1715) nagy hatalmú pénzügyminiszterének, Nicolas Fouqet-nak a figyelmét, aki később 1000 frank évjáradékot biztosított számára. La Fontaine a következő években számos költeményt írt mecénásának – ezek közül talán a vaux-i nimfákhoz szóló elégia a legismertebb –, és azután is kitartott mellette, hogy Fouquet kiesett a Napkirály kegyeiből. 

Mivel a politikus 1661-ben börtönbe került, a művésznek új pártfogót kellett találnia, ám Fortuna igencsak kedvelhette őt, hiszen életének szinte minden percében számíthatott egy bőkezű támogatóra. Fouquet után Bouillon hercege, majd 1664-től az özvegy orléans-i hercegné vette szárnyai alá La Fontaine-t, hogy aztán két évtizeden keresztül Madame de la Sabliére házában vendégeskedjen, és élete végén az Hervart família viselje gondját. Ez a páratlan szerencse is szerepet játszott abban, hogy az írót később egy önmagáról gondoskodni képtelen, infantilis embernek tartották.

A kezdeti szárnypróbálgatások után 1664-ben jelent meg La Fontaine egyik fő művének, a Contes-nak – Elbeszélések – az első könyve, majd lassan kiforrott a férfi önálló stílusa, mely az antikvitás hagyományainak újjáélesztésén alapult. A francia író egyik legnagyobb erénye az volt, hogy a korábbi korokból ismert történeteket páratlan frissességgel és „élénk színekkel” tudta elmesélni hallgatóságának. La Fontaine rengeteget merített Aiszóposz és Phaedrus műveiből, a keleti mesekincsből, de Boccaccio, Tasso és Machiavelli alkotásaiból is. Ez a képesség tette népszerűvé az 1669-ben nyomdába kerülő Adoniszt, vagy a Pszyché és Cupido szerelmeit, és ugyanez hozta meg az 1668-tól megjelenő Fabulák 12 könyvének páratlan sikerét is. 

La Fontaine az ifjú XIV. Lajos és Mária Terézia királyné számára ajánlott mesékkel nem egyszerűen a szórakoztatásra törekedett: a teknős és a nyúl, vagy például a ló és a szamár története emberi jellemvonásokat és sorsokat mutatott be, alkalmasint pedig az aktuálpolitika eseményeivel is foglalkozott. Nem véletlen, hogy a kor szalonjainak egyik legtekintélyesebb irodalomkritikusa, Madame de Sévigné az 1670-es évek végén egyenesen isteni jelzővel illette a Fabulákat. La Fontaine ezekben az években Racine, Boileau és Molière társaságában – Rue du Vieux Colombier néven – egy elismert irodalmi kört alapított, de valószínűleg azt is az állatmeséknek köszönhette, hogy 1684-ben az Académie Francais tagjainak sorába került. A férfinak meg kellett küzdenie a felvételért, ugyanis a Napkirály 20 év után sem tudta megbocsátani neki Fouquet iránt mutatott lojalitását. La Fontaine végül csak harmadik próbálkozásra kapott helyett az Akadémián, ahol később az Antoine Furetiére-féle szótár körül kialakuló vitában és az úgynevezett „antik-modern-perpatvarban” is aktívan részt vett.

Jean de La Fontaine 73 évesen, 1685 tavaszán fejezte be életét Párizsban, az azóta eltelt több mint három évszázad pedig ellentmondásossá és meseszerűvé formálta alakját. La Fontaine, mint magánember szórakozott, infantilis figuraként maradt meg az emlékezetünkben, akiről rengeteg anekdotaszerző állította, hogy nem ismerte fel tulajdon gyermekét, harisnyában ment az Akadémia ülésére és vendégségbe hívta azt a férfit, akivel korábban párbajozni akart. Emellett ismerünk egy másik La Fontaine-t is, a világhírű írót, akinek legfőbb műveit – fabuláit – ma már átiratokban, a szájhagyomány részeként adjuk tovább, és akit a későbbi korok írófejedelmei a francia nyelv egyik legkiválóbb művelőjének neveztek.

http://joreggelt.blogstar.hu/./pages/joreggelt/contents/blog/39907/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?