Vasvári Pál halálának évfordulója

1849. július 13-án, a román felkelőkkel vívott harcban vesztette életét Vasvári Pál, a „márciusi ifjak” egyik vezéralakja, aki ígéretesen induló írói pályafutása dacára az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt véghezvitt tettei nyomán vált híressé. A férfi rövid, ám annál eseménydúsabb életet élt: alig 23 esztendős korában ragadta el őt a halál.

Vasvári eredetileg Fejér Pál néven, 1826-ban látta meg a napvilágot idősebb Fejér Pál tiszabűdi görög katolikus pap és Méhey Erzsébet gyermekeként. A fiú nem sok időt töltött szülőhelyén, ugyanis a falu kegyurával fennálló vitája miatt az édesapa Hajdúböszörményre, majd Nyírvasváriba költözött a családdal. A fiatalember később e település után vette fel a Vasvári Pál nevet, ám addig, hogy országos hírnévre tegyen szert, hosszú és rögös út vezetett. Vasvári 1837-ben beiratkozott a nagykárolyi gimnáziumba, ahol kezdetben kosztos diákként tanult – vagyis a kollégium helyett egy helybéli asszony viselte gondját –, idővel azonban gróf Károlyi József felfigyelt kiváló eredményeire, és felvette őt házitanítónak gyermekei mellé.

A fiatalember életében rendkívül fontosnak bizonyultak az arisztokrata család szolgálatában töltött évek, ugyanis a Károlyiak anyagi támogatásának köszönhetően juthatott el Pestre, és munkaadója révén nyerhetett bepillantást a reformkor politikai küzdelmeibe. Vasvári a fővárosba kerülve beiratkozott az egyetemre, ahol előbb bölcsészetet, majd jogot tanult – az 1848-as forradalom idején is joghallgató volt –, de legjobban a történelem keltette fel az érdeklődését. Mentora, Horvát István nyelvész-történész mellett utóbb Michelet, Hegel és az utópista szocializmus egyik neves képviselője, Étienne Cabet is komoly hatást gyakorolt a fiatalember gondolkodására.

A forradalmiság, a nacionalizmus és a polgárosodás eszméi utóbb sajátos módon keveredtek Vasvári munkáiban; Sali Bánk álnéven többször publikált az Életképekben, a Pesti Divatlapban és a Társalkodóban, 1845-ben A szerelmes bajnok című vígeposzával részt vett a Kisfaludy Társaság irodalmi pályázatán, majd két évvel később – Zrínyi Miklós a költő című művével – a 15 aranyos pályadíjat is elnyerte. Ezzel egy időben már belefogott a 40 kötetesre tervezett Történeti névtár előzetes munkálataiba, 1848 februárjában pedig Irányeszmék című esszéje is nyomdába került. Vasvári ígéretes írói pálya előtt állt, tanári állása révén stabil megélhetést biztosíthatott magának, ám az 1848-as forradalmi események közepette sorsa máshogy alakult. Vasvári Pál 1844 óta a politizáló egyetemi ifjúság ismert alakja volt, az Egyetemi Magyar Társulat betiltása után az Irodalmi Körben és az 1847-ben megalapított Ellenzéki Körben is aktív szerepet vállalt, 1847–48 fordulóján pedig Petőfiékkel és a Pilvax kávéházban szerveződő társasággal is kapcsolatba lépett.

A páratlan küldetéstudattal rendelkező fiatalember a párizsi és bécsi események után kulcsszerepet játszott az Irinyi József-féle 12 pont véglegesítésében és a március 15-i pesti forradalom megszervezésében. Vasvári e neves napon több helyen – például az egyetemi ifjúság előtt és a Városházánál – is beszéddel lelkesítette a tömeget, helyet kapott a Helytartótanács elé járuló delegációban, majd a Közcsendi Bizottmány tagja lett. A fiatalembernek múlhatatlan érdemei voltak abban, hogy a polgárság a következő napokban megőrizte nyugalmát, és a forradalom vérontás nélkül zajlott le. Vasvári Pál ugyancsak sokat tett azért, hogy a Pestre áttelepülő felelős minisztérium helyzete megszilárduljon.

A pályája csúcsán álló író-politikus ezután a Belügyminisztériumban, majd Kossuth Lajos pénzügyminiszternél vállalt titkári állást. Vasvári 1848 tavaszán úgy érezte, hasznosabb visszavonulnia a közéleti csatározásoktól, ám amikor a horvát–magyar konfliktus Jellasics támadásával forrpontra jutott, otthagyta nyugodt állását. A lánglelkű férfi az elsők között követelte a nemzeti honvédsereg megszervezését, majd Kossuth jóváhagyásával Somogyba indult, hogy a népfelkelőket segítse a horvát határőrök elleni küzdelemben. Vasvári Roth és Jellasics előretörése folytán végül csak Fehérvárig jutott, így részt vehetett a győztes pákozdi csatában, majd önállóan szervezett szabadcsapatával a Bécs felé nyomuló honvédseregek után indult. A fiatalember egészségét ugyanakkor ez idő alatt felemésztette hatalmas tettvágya, így október közepén hazatért a parndorfi táborból, és az ellentámadásba lendülő császáriak bevonulásáig Pesten tevékenykedett.

Vasvári Pál neve már ekkor szerepelt a halálraítéltek listáján, ezért a kormánnyal együtt Debrecenbe menekült, nyughatatlan lelke azonban rövid időn belül ismét a harctérre vitte őt. Vasvári ezúttal Nagyvárad és Nagyszalonta környékén fogott toborzásba, majd II. Rákóczi Ferencről elnevezett szabadcsapatával a Bem hátában fellázadó románok ellen küzdött, miközben vallásos-forradalmi hevületében „keresztes háborút” akart szervezni az intervenciós orosz erők ellen. A fiatalember gyakran küldött tudósításokat a harctéri eseményekről, és 1849 nyarán már hangot adott azon kívánságának, hogy visszatérhessen történészi hivatásához, ám sorsa tragikus fordulatot vett.

1849 júliusában történt, hogy Vasvári Pált és önkénteseit a Gyalui-havasokban táborozó román felkelők ellen küldték, akik Havasnagyfalu – más néven Marisel – közelében, a Funtinel nevű fennsíkon kelepcét állítottak. A magyarok besétáltak a csapdába, és a július 13-án vívott ütközetben 400 honvéddal együtt a szabadcsapat vezére is életét vesztette. Vasvári holtteste – egy másik nagy „márciusi ifjú”, Petőfi Sándor földi maradványaihoz hasonlóan – utóbb soha nem került elő, hősi emléke azonban mindmáig fennmaradt.

http://joreggelt.blogstar.hu/./pages/joreggelt/contents/blog/39913/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?