Dugovics Titusz halálának évfordulója – legenda, vagy tény?

1456. július 21-én hajtotta végre állítólagos hőstettét Dugovics Titusz, aki a közismert történet szerint Nándorfehérvár ostroma alatt a mélybe rántott egy török harcost, hogy megakadályozza a lófarkas zászló kitűzését. Dugovics halála a 18-19. század fordulójától a hősi önfeláldozás egyik legismertebb példájának számít a magyarság emlékezetében, a híres vitéz azonban valójában csak több száz évvel az ostrom után „született meg.”

Dugovics Titusz történelmünk legismertebb alakjai közé tartozik, ugyanakkor nándorfehérvári hőstettén kívül vajmi keveset tudunk róla. A Vas megyében található Nagysimonyi híres szülöttei között tartja számon a férfit, ám azzal kapcsolatban, hogy Dugovics mikor és milyen családba születhetett, illetőleg hogyan élt, a falu népe is csak találgatásokkal szolgálhat. Sokan tudni vélik, hogy a végvári vitéz már az 1444. évi vesztes várnai csatában is Hunyadi mellett harcolt, és a törökverő vezért követve került később Nándorfehérvárra, ahol oroszlánrészt vállalt a győzelem kivívásában. Mint ismeretes, II. Mehmed (ur. 1444-1446/1451-1481) 1456. július 4-én ostrom alá vette a Száva-parti erősséget, melyet előzetes tervei ellenére végül nem tudott ágyútűzzel és kiéheztetéssel elfoglalni, mivel táborában járvány tört ki. A várvívás mielőbbi befejezése érdekében a szultán július 21-én általános rohamot vezényelt Nándorfehérvár maroknyi védői ellen, akik valóban csak páratlan hősiességük révén tudták visszaverni az oszmán túlerőt.

A közismert legenda ezt az érdemet elsősorban Dugovics Titusz nevéhez köti, aki a nevezetes napon állítólag az egyik tornyon teljesített szolgálatot. A történet szerint a küzdelem tetőpontján egy török harcos felhágott a vár fokára, és arra készült, hogy kitűzze a lófarkas zászlót, amit Dugovics élete feláldozásával akadályozott meg. A magyar vitéz magával rántotta ellenfelét a mélybe, halálával pedig döntő érdemeket szerzett Nándorfehérvár megtartásában, hiszen lobogójuk látványa lelkesedéssel tölthette volna el az egyre csüggedő ostromlókat. Dugovics hősiességének hála a roham kudarccal zárult, másnap pedig Kapisztrán keresztesei és Hunyadi katonái egyesült erővel elűzték II. Mehmed seregeit a vár alól.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ezt a történetet szinte minden magyar ember ismeri, Dugovics Titusz históriájának valóságalapjáról azonban sokat elárul, hogy hősünkről az időben visszafelé haladva egyre kevesebbet hallhatunk. A Hunyadi Mátyás király (ur. 1458-1490) és II. Ulászló (ur. 1490-1516) szolgálatában álló – tehát kortárs – Antonio Bonfini A magyar történelem tizedei című művében megemlíti ugyan ezt a hőstettet, ám a vitéz nevét már nem árulja el; mindemellett beszámolójának hitelességét csökkenti, hogy Jajca 1463. évi ostrománál ugyancsak ír egy férfiról, aki a mélybe rántott egy lófarkas zászlóval felfelé kapaszkodó török katonát. Az utóbbi esetet egyébként egy kortárs szerb krónikás, Konstantin Mihailovic is megörökítette, tehát ha engedünk a gyanúnak, hogy Bonfini csupán egy vándormotívumot alkalmazott művében, akkor annak valós gyökerét inkább a boszniai vár ostrománál kell keresnünk.

E történet kapcsán egyébként az is elgondolkodtató, hogy A magyar történelem tizedeit utólag – többek között – Zsámboki János, Heltai Gáspár és Zrínyi Miklós is felhasználta, az önfeláldozó vitéz hőstettét viszont egyikük sem találta említésre méltónak. Bonfini után a motívum egy Johannes Dubravius nevű cseh krónikás 1552-ben keletkezett munkájában bukkant fel – a katona természetesen ebben a beszámolóban cseh nemzetiségű volt –, Magyarországon pedig egészen a 18. század végéig nem került sor felelevenítésére. Újfent gyanúra ad okot, hogy ekkor sem a tudományosságra törekvő történetírók, hanem sokkal inkább a szórakoztató céllal kiadott ismeretterjesztő művek szerzői mesélték el a rejtélyes hős történetét, akit hol Jajca, hol Nándorfehérvár ostrománál szerepeltettek, és alkalmasint meg is neveztek. A szepesi származású Johann Karl Unger például Hans Körmend – azaz Körmend János – névvel illette balladája főhősét, magyarán Dugovics Tituszról egészen a 19. század elejéig senki nem hallott.

Dugovics csak azután lépett a történelem színpadára, hogy Döbrentei Gábor 1824-ben cikket jelentetett meg a Tudományos Gyűjteményben, melyben látszólag igazolta az ekkor már szélesebb körben ismert legenda valóságalapját. Mint látható, a Dugovics Titus, ki magát, csak hogy Nemzete győzzön, halálra szánta címet viselő dolgozat meg is nevezte a hőst, akinek létezésére egy vasi nemes, Dugovics Imre szolgált bizonyítékokkal. A nándorfehérvári vitéz állítólagos leszármazottja legelőször egy 1459. évi oklevelet mutatott Döbrentei számára, melyben Mátyás király Titusz hősiessége jutalmául fiának, Bertalannak adományozta a Pozsony vármegyében található Tejfalut. Az addig ismeretlen hős személyazonosságát látszólag egy 1588. évi okirat, valamint Bercsényi egyik menlevele is igazolta, hiszen mindkét dokumentum megemlítette a Nándorfehérvárnál elesett Dugovics Tituszt. E bizonyítékok együttesen meggyőzték Döbrenteit, a dolgozat nyomán pedig az önfeláldozó vitéz tette a hazaszeretet nagyszerű példájává vált; a hős népszerűségét tovább növelte, hogy 1859-ben Wagner Sándor pompás festményen örökítette meg a híres jelenetet.

Dugovics Tituszt tehát az 1820-as évek közepén végre sikeresen felfedezték, ez azonban nem jelenti azt, hogy a nándorfehérvári hős valaha is létezett volna. A történet hitelességével kapcsolatban már Rácz György és Engel Pál is kritikát fogalmazott meg az 1990-es évek végén, Szőcs Tibornak a Hadtörténelmi Közleményekben megjelent 2009-es dolgozata pedig gyakorlatilag eldöntötte a kérdést. A tanulmány szerzője mindenekelőtt azt kifogásolta, hogy Dugovics Tituszt Döbrentei Gábor előtt egyetlen író sem említette meg, de az a körülmény is kételkedésre adott okot, hogy az 1820-as években Dugovics Imre arra kényszerült, hogy igazolja családja nemesi származását.

A gyanú csak fokozódott, miután a Döbrenteinek bemutatott három dokumentumot eredetvizsgálat alá vetették: ennek során az adománylevél közönséges hamisítványnak bizonyult, de a kutatók a másik két oklevéllel kapcsolatban is komoly aggályokat fogalmaztak meg. A kemény ítéletet azzal indokolták, hogy a Dugovics Imre által bemutatott dokumentumokban teljesen szükségtelen volt a neves ős, Titusz megemlítése, ráadásul a família csak a 17. században szerzett nemesi rangot. A nándorfehérvári vitéz személye tehát egy státusát féltő kisnemes igyekezetéből és egy gyanútlan kutató szorgalma révén született meg, Dugovics önfeláldozását azonban mégsem nevezhetjük fikciónak; a török katonát mélybe ragadó vitéz alakja valamennyi keresztény védő hősiességét szimbolizálja.

(rubicon.hu)

http://joreggelt.blogstar.hu/./pages/joreggelt/contents/blog/40490/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?