530 éve Mátyás király Ausztriában hódított

Nem találunk egyetlen fejezetet sem a magyar történelemben, ahol Ausztria tetemes része – köztük Béccsel – magyar hódítás áldozatává vált volna. Ilyen először és utoljára Mátyás király (1458-1490) uralkodásának utolsó évtizedében fordult elő, amikor 530 évvel ezelőtt, 1487. augusztus 17-én Bécsújhely elfoglalásával pontot tett ausztriai hódításai végére.

A császár ellen, a császárságért

Az energikus Hunyadi Mátyás egész uralkodását végigkísérte a III. Frigyes német-római császárral való konfliktus. Habsburg Frigyes volt az utolsó német király, akit a pápa Rómában koronázott császárrá (és az utolsó előtti, akit egyáltalán császárrá koronázott), illetve ő biztosította be a császári trónt a Habsburgoknak, egészen a Német-római Birodalom 1806-os megszűnéséig.

Magyarországon 1459-ben választotta meg a Garai-Újlaki főúri csoportosulás Habsburg Frigyest magyar (ellen)királynak Németújváron (ma: Güssing, Ausztria); Frigyes Bécsújhelyen (ma: Wiener Neustadt, Ausztria) meg is koronáztatta magát, mivel néhai gyámoltja, V. László révén a Szent Korona a birtokában volt. Ám ekkor a fiatal Mátyás kiverte seregeit az országból, és az Újlaki-ligával is békét kötött.

Három évvel később úgy tetszett, hogy a császár és a király közötti béke hosszú életű lesz. Frigyes kivonult az általa még megszállva tartott Sopronból nyolcvanezer aranyforintért cserébe, illetve visszaadta Szent István koronáját, amiért Mátyás elismerte Frigyes és Habsburg  leszármazói trónöröklését arra az esetre, ha Mátyás törvényes örökös nélkül halna meg. Az életerős, húszéves király, oldalán várandós feleségével ekkor még nem tulajdonított jelentőséget ennek a kitételnek.
Ám a béke a magyar-osztrák határon rövid életűnek bizonyult, ugyanis Frigyes a harmadik Habsburg-uralkodó akart lenni a magyar trónon, míg Mátyás – bár ezt közvetlenül sosem hangoztatta – célja a német-római császári cím megszerzése volt.

A sziléziai háborúban a Jagellókkal szövetségben álló Frigyes nyugati lekötöttsége miatt nem tudott tevékenyen részt venni, ám 1477-ben a császár Ulászlót ruházta föl a cseh királynak járó választófejedelmi címmel, ami a harmadik konfliktushoz vezetett Mátyás és Frigyes között. A magyar uralkodó ekkor első ízben tört be a fekete sereggel Ausztriába, de ekkor közbelépett a Szentszék, ugyanis a pápa inkább egy keresztes hadjárat élén szerette volna látni a hadakozást kedvelő magyar királyt. A harmadik magyar-ausztriai háborút így gyors béke zárta le, amelyben Frigyes császár elismerte Mátyást Ulászló mellett cseh királynak, és százezer aranyforint hadisarc megfizetését is vállalta.

Feketék Ausztriában

A Frigyes és Mátyás közti ellentét újabb háborúskodásba torkollott, miután a császár nem fizette meg az 1479-es békében rá kirótt hadisarcot. Mátyás ezúttal hódítani készült. Az 1482-ben meginduló ausztriai hadjárat nem hozta az előző háborúkban megszokott gyors győzelmeket, ehelyett hosszú, költséges ostromok vártak a fekete seregre. Antonio Bonfini, Mátyás udvari történetírója azt írta az ausztriai erődökről, hogy „a várak megerősítéséhez és védelméhez annyira értenek, hogy ezeket nem lehet nagy erő és öldöklés nélkül elfoglalni”.

Mátyás tehát kemény fába vágta a fejszéjét, amikor a császár „anyaországát”, az Osztrák Hercegséget készült uralma alá hajtani. „Ki ostromolná meg Hainburgot, Bécset, Bécsújhelyt? Bizony senki, ha csak nem akarja népét idő előtt gyászos sírba vinni” – írta ugyancsak a humanista történetíró. Bár mindezt már Mátyás dicsőítésére vetette papírra, az említett városok elfoglalása után, de a lehetséges nagy véráldozatokkal Mátyás is tisztában volt, éppen ezért folyamodott előszeretettel a gyors sikerekhez szokott uralkodó a kiéheztetés lassú, de biztos fegyveréhez.

Maga Frigyes udvarával együtt Linzbe menekült Mátyás elől, Bécs védelmét Korneuburg parancsnokra hagyta. A várak kiéheztetése végül meghozta gyümölcsét, sorozatban kapituláltak a hódítót ritkán látott ausztriai városok. 1485. június 1-én, fél évi ostrom után Bécsnek büszke vára is megadta magát a fekete seregnek. Frigyes császár nem küldött felmentő sereget fővárosa megmentésére. A követeknek azt mondta: „éppen így éheztettetek ti engem ezelőtt huszonkét évvel váramba bezárva” – így utalt vészterhes éveire, amikor öccsével, VI. Albert osztrák herceggel harcolt két alkalommal is, a bécsi Burgban védekezve.

1485-től Mátyás székhelyét és udvarát is az elfoglalt városban tartotta, neki is fogott a vár felújításának. Tehát Bécs már az évszázadokig tartó Habsburg-uralom előtt is volt a magyar király székhelye, csakhogy éppen az uralkodott az Osztrák Hercegség fölött, és nem fordítva. De Mátyás nemcsak hódítani, hanem uralkodni is tudott. Egy-egy őt képviselő főkormányzó kivételével a helyén maradhatott minden hűséget fogadó hivatalnok.

Mátyás Bécsújhelyre vágyik

A bécsi diadal után a győzelmes sereget Mátyás nyomban Bécsújhely körülzárására készítette. A király kipróbált vezérei, Kinizsi Pál, Székely József, Báthory István erdélyi vajda, Tettauer Vilmos és Szapolyai István (a későbbi magyar király, János apja) már egy éve ostromolták a várost, mikor Mátyás 1487. januárjában megérkezett, hogy személyesen vegye át a főparancsnokságot.

Frigyes császár az újabb támadás hírére még Linzet is elhagyta kíséretével, és osztrák tartományai védelmére hűbéresét, Albert szász herceget bízta meg. Ám a hercegsége védelmében hanyagnak bizonyuló Frigyes nem fizette meg Albertnek az ígért ellátmányt, így a szász herceg a saját pénzén volt kénytelen ötezer zsoldost felfogadni. A fekete sereg így jelentős létszámfölényben volt a felmentő erőkkel szemben.

Mátyás szorosabbra zárta és megerősítette a körülzáró vonalat, fáradt zsoldosait hazaengedte, helyükre kipihenteket helyezett. Nem sokkal ezután kemény küzdelem árán bevette a Bécs felől eső külső várat, ám azt védői visszavonulás közben felgyújtották, így minkét fél nagy vérveszteségeket szenvedett. A külső vár bevétele után az ostromlott város körül még szorosabb lett a hurok. Mátyás mindent megtett, amit az akkori kezdetleges várvívási mód lehetővé tett. A lőtávon belül felállított gerendafalak oltalma alatt lőtte a fekete sereg tüzérsége a Lajta-parti város falait.

A megadásra fölszólított, szívósan védekező várkapitány, Wulfensdorfer inkább kész volt magát a romok alatt eltemettetni, semhogy a várost önként átadja. Miután a várfalak legjobban a Magyarország felőli oldalon voltak megrongálva, ahol már egy jókora rés is tátongott, Mátyás ezt a helyet jelölte ki a döntő rohamra. Egy szabotőr-kémet is beküldött városba, akinek az volt a feladata, hogy az előre megbeszélt időpontban a város ellenkező oldalát felgyújtván, a védők figyelmét elterlje. Ámde a kémet elfogták és titkának elárulására bírták. Wolfersdorfer ezután ravasz húzásra szánta el magát. A kijelölt időben maga gyújtatott meg egy farakást a megbeszélt városrészben, így az ostromlók megkísérelték a behatolást, de szívós ellenállásba ütköztek, sőt a várkapun kitörő védők még oldalba is támadták a rést már-már birtokba vevő katonákat. Mátyás kénytelen volt fölhagyni a döntő rohammal, így végleg a kiéheztetés mellett döntött.

A király is majdnem otthagyta a fogát Bécsújhelynél, többek között egy alkalommal épp vacsora közben egy ellenséges ágyúgolyó a szomszédságában ülő három apródját terítette le, de Bonfini leírása alapján ez oly kevéssé hatott rá, hogy arcizma alig rezdült és a vacsora és a beszélgetés tovább folyt, mintha semmi sem történt volna.

Ezalatt a körülzárt Bécsújhelyben az apokalipszis negyedik lovasa, az éhínség lett úrrá és a bennszorult lakosság nyomást gyakorolt a katonai vezetőségre, hogy végre hagyja abba a kilátástalan harcot és igyekezzék méltányos feltételek mellett a magyar királlyal egyezségre lépni. A makacs Wulfensdorfer erre nem volt hajlandó, sőt még a templomtornyokba is tüzérséget vonszoltatott fel és onnan lőtte a magyar sereget. A szokatlan húzás már sok volt az ostromló királynak. Mátyás megüzentette mind a város előljáróságának, mind a vár parancsnokságának, hogy ha a templomtornyokból való lövöldözést nyomban meg nem szüntetik, akkor Bécsújhelyet a földdel teszi egyenlővé, a tüzelőállásként használt templomokkal együtt - amelyet majd márványból építtet újjá, hencegő ígérete szerint.

Ez hatott, mert a vár kapitánya és a polgármester Mátyás elé járultak és július 2-án héthetes fegyverszünetet kötöttek. Az egyezmény szerint, ha ezen idő alatt egy erős császári sereg tör a városig, akkor a körülzárást nyomban meg kell szüntetni; viszont ha ez nem következik be, akkor a fegyverszünet lejártakor a város megadja magát. Ebben az esetben sértetlen elvonulást engedélyezett a király a menekülni akaró polgároknak, személyes vagyonukkal együtt.

Wulfensdorfer talán még bízott egy nagyobb birodalmi felmentő seregben, de Mátyás jól tudta, hogy Albert nem fog kevés sikerrel kecsegtető csatát vállalni a fekete sereggel, sőt a császár tilalma ellenére fegyverszünetet is kötött. A fegyverszünet lejárta után így a magyar király birtokába jutott a két éve ostromlott város. 1487. augusztus 17-én Mátyás diadalittasan vonult be a magyar és hollós címerekkel kidíszített Bécsújhelyre. A város polgárai alattvalói esküt tettek Mátyásnak, aki cserébe meghagyta a Lajta-parti kereskedővárost kiváltságaiban.

A stratégiai fontosságú város bevételével már négy osztrák örökös tartomány volt Mátyás uralma alatt: Alsó-Ausztria, Stájerország, Krajna és Karintia. De az európai diplomácia nem ismerte el Mátyást az Osztrák Hercegség urának. Hogy a király konszolidálja uralmát az osztrák tartományokban, 1487. december 17-én békék kötött Frigyes császárral, aki elismerte Mátyást a meghódított területek urának.

(mult-kor.hu)

http://joreggelt.blogstar.hu/./pages/joreggelt/contents/blog/40996/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?