Az első magyar slágergyáros születésének évfordulója

1858. június 14-én, Szatymazon született Dankó Pista, a dualizmus korának leghíresebb cigányprímása, a magyar népies műdal műfajának felvirágoztatója és legjelentősebb alkotója.

Dankó a Szeged környéki tanyavilágban született, egy nagy múltú muzsikus családban, apja idősebb Dankó István, a Tisza-parti város elismert prímása volt. Pista már gyermekkorában kitűnt hegedűtudásával, amit aztán az előző generáció legnagyobb virtuóza – a később Ferenc Józsefnek és New York úri közönségének is koncertet adó – Erdélyi Náci keze alatt fejlesztett tovább. Dankó Pista tehetségét mutatja, hogy már tizenöt évesen prímásként irányította zenekarát, mely Szegeden, a régi Hungária Kávéházban húzta a talpalávalót a törzsvendégek számára. A hegedűművész 1883 nyarán itt ismerkedett meg Pósa Lajos költő-publicistával, akivel közösen nem csak a kor, de az egész magyar zenetörténet viszonylatában is kiemelkedőt alkotott.

Miután Nagy Vince, a város újonnan nyíló színházának igazgatója Pósát titkárnak szerződtette, megkezdődött a termékeny szerzőpáros munkája, mely az évek során majdnem félezer műdalt és számos színművet eredményezett. Az első közös – a kor „slágereként megjelenő – dal a „Nem jó mindig, minden este a fonóba járni” címet viselte, a darabok közül pedig az 1887-es Zsellérlegény született meg először, amit olyan művek követtek, mint a Szegény Laci, vagy a Blaha Lujza páratlan énektehetségével sikert arató Rebeka. Dankó Pista egyetlen alkalommal próbálkozott önálló színmű írásával, de az Óbudán bemutatott, 1898-as Cigányszerelem kevéssé nyerte el a kor közönségének és kritikusainak tetszését. A prímás legjobb műveit Pósával vagy más színműírókkal együttműködésben alkotta meg, tehetsége zenei téren mutatkozott meg leginkább.

Annak ellenére, hogy Dankó Pista több száz dallal és számos díjjal büszkélkedhetett, a „szerzői jogok” ismeretlen volta miatt – is – gyakran nyomorúságos körülmények között élt. Még első sikeres éveiben kalandos módon – szöktetés után – feleségül vette Joó Ferenc festő leányát, Ilonát, akinek biztos egzisztenciát azonban csak a millennium után tudott biztosítani. Dankó ugyanis a budavári rendezvények alatt keresett először annyi pénzt, amiből később szőlőbirtokot vásárolhatott az Alföldön. Mindeközben a prímás 1890 óta saját zenekarával járta az országot, sőt, orosz földre is eljutott, mint a magyar népies műzene legjelentősebb képviselője.

Dankó Pistának köszönhetően virágzott fel ez a mára világhírűvé vált műfaj, melynek megjelenése előtt a magyar „zenei életben” – ha szabad ilyen korba nem illő kifejezéssel élnem – a német műdalok egyeduralma volt jellemző. A cigányprímás nótáival tehát az egyetemes magyar kultúra számára is maradandó értéket teremtett, amit már a kortársak is felismertek; az elismerés mellett jó barátságot ápolt Dankóval Gárdonyi Géza, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, de Wlasics Gyula későbbi kultuszminiszter, és Blaha Lujza, „a nemzet csalogánya” is. Dankó Pista szervezetét azonban idővel kikezdte az általa folytatott túlhajszolt életmód és a gyakori nélkülözés, megtámadta őt a tüdőbaj, mely 1903 márciusában, fővárosi tartózkodása idején életét követelte.

A már életében legendás hírnevet szerző hegedűművészt Szegeden temették el, ahol Pósa Lajos javaslatára 1912-ben szobrot is állítottak a tiszteletére. Dankó Pista mindmáig a cigányzene és az általa felvirágoztatott stílus ikonjaként ismert, életéről 1940-ben – Jávor Pál főszereplésével – később filmet is készítettek.

https://joreggelt.blogstar.hu/./pages/joreggelt/contents/blog/39186/pics/lead_800x600.jpeg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?