Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

Október 23-án reggel a Szabad Nép Új, tavaszi seregszemle című vezércikke lelkesen üdvözölte a „politizáló ifjúságot”, amelyet harcostársának tekintett a szocializmus demokratizálásáért vívott küzdelemben. A pártlap szerkesztősége csatlakozott az egyetemisták legtöbb követeléséhez, noha elhallgatták vagy tompították a legélesebb politikai célkitűzéseket. Lázadásuk így is fontos eleme e napnak, hiszen a politikai súllyal még nem, csak helyzeti energiával rendelkező diákoknak a hatalom egyik fontos tényezője nyújtott segédkezet és egyben védelmet. A követeléseket támogató vezércikk mellett közölte a lap az Írószövetség közleményét, melyben örömmel üdvözlik a lengyelországi változásokat, ugyanakkor elhatárolják magukat az annak támogatására meghirdetett tüntetéstől. 

Kiforratlan volt a helyzet. Nem lehetett tudni, hogy a rádió által is hírül adott rokonszenvtüntetést csak eltűri vagy támogatja is a hatalom, ha támogatja, milyen erők és meddig állnak ki mellette, milyen viszony, netán kapcsolat van a reformokért sorompóba lépő, lépett erők között.

Nem volt egységes a Nagy Imre körül tömörülő értelmiségiek és politikusok, az úgynevezett Nagy Imre-csoport álláspontja sem. Nagy határozottan a tüntetés ellen foglalt állást, hiszen az egyetemisták követelései több ponton túlmentek az ő elképzelésein, és joggal tartott attól, hogy a fiatalok radikalizmusa elveszejti az elérhető eredményeket is, amelyek a lengyel események fényében még reményteljesebbnek látszottak. Rákosi menesztését és az ő párttagságának helyreállítását Nagy Imre úgy értékelte, hogy végre a párt is elérkezettnek látja az időt az 1953-as reformok folytatására. 

Belgrádból a történelmi kibékülés sikerével érkezett haza aznap reggel a Gerő Ernő vezette párt- és kormányküldöttség, amelyet meglepett és megdöbbentett az itthon maradt vezetők által festett sötét kép a belpolitikai helyzetről. Mindazonáltal az MDP PB azonnal megtartott ülésén először Gerő tartott beszámolót a jugoszláviai tárgyalások eredményeiről, csak ezután kapott lehetőséget Ács Lajos, a PB itthon maradt rangidős tagja, hogy beszámoljon a hazai helyzetről, az ifjúság e napra meghirdetett tüntetéséről. Két markánsan szemben álló álláspont alakult ki. Az egyiket Révai József és Marosán György képviselte, akik ellenforradalmi veszélynek ítélték a helyzetet, és a legszigorúbb intézkedéseket javasolták: betiltani a tüntetést, és a fegyveres erőket felhatalmazni fegyverhasználatra azokkal szemben, akik a tiltó határozatnak nem tesznek eleget. Ekkor még a belügy- és a honvédelmi miniszter is úgy értékelte, hogy az általuk vezetett fegyveres erők képesek érvényt szerezni egy ilyen határozatnak. A másik végletet Ács Lajos helyzetértékelése jelentette, aki tagadta, hogy a fennálló helyzet ellenforradalommal fenyeget, és politikai megoldás mellett (Nagy Imre bekapcsolása a vezetésbe) szállt síkra.

A Politikai Bizottság, melynek ülését felborították az egymás után érkező küldöttségek (Szabad Nép szerkesztősége, budapesti pártbizottság, DISZ, Írószövetség,Petőfi Kör vezetősége stb.), heves, személyes vádaskodásokkal tarkított veszekedés, vita után felemás döntést hozott. Betiltották a tüntetést, de nem adtak tűzparancsot. A határozat végrehajtása és a rend fenntartása érdekében PB-tagokat küldtek a legfontosabb helyekre: Révait a Szabad Néphez, Kádár Jánost a Rádióhoz, Marosán Györgyöt a SZOT-hoz, másokat a budapesti vagy kerületi pártbizottságokra. A kiküldöttek hamarosan maguk is tapasztalták a határozat végrehajthatatlanságát. A délelőtt folyamán ugyanis már nemcsak az utca, a diákok, az eddigi ellenzék támadta a PB vezetésének többségét, hanem egyre többen a párt apparátusából is. Felbomlott a korábban mindenható pártfegyelem, több pártszervezet azonnal tiltakozott a tüntetés betiltása és a Központi Vezetőség összehívásának elhalasztása ellen. A DISZ vezetősége, hogy esélye legyen befolyásának maradékát megtartani, a PB tiltó határozata ellenére úgy döntött, hogy részt vesznek a tüntetésen és megpróbálnak annak élére állni. Kopácsi Sándor, Budapest rendőrfőkapitánya kijelentette, hogy a fővárosi rendőrség nem fog fegyvert használni a békés tüntetőkkel szemben. Kétséges volt a katonaság felhasználhatósága, így a hatalomnak egyetlen szilárd fegyveres ereje maradt, az ÁVH. Mindezek arról győzték meg a pártvezetést, hogy nem áll rendelkezésükre kellő erő a megmozdulás elfojtásához, így kényszerűen bár, de feloldották a tilalmat, engedélyezték a demonstrációt, sőt felhívták a budapesti szervezeteket, vegyenek részt a tüntetésen, hogy meg tudják akadályozni az ellenséges követelések térnyerését. 

Másfelől megtették a rend fenntartása érdekében szükségesnek ítélt lépéseket: folyamatosan küldték a fegyveres erősítést a Rádióhoz, ahol a diákok 22-e este óta követelték pontjaik beolvasását, és egyéb stratégiai vagy más szempontból fontos vagy fenyegetettnek vélt helyekre.

A délután három órakor Pestről és Budáról, két irányból induló tüntetés folyamatosan nőtt és radikalizálódott, a reformokat követelő jelszavak egyre keményebbé, élesebbé váltak, egyre nagyobb teret nyertek a nemzetiek. A délelőttös műszakból érkező munkások tömegesen csatlakoztak a fiatalokhoz, így az egyetemisták kezdetben zárt rendje mind több „levelező hallgatóval” bővült, miközben az ablakokba és a házak elé csoportosulók egyre felszabadultabb üdvözlésétől, biztatásától kísérve-támogatva vonultak céljaik felé.

Maguk a szervezők és a tüntetés vezetését vállaló Petőfi Körösök sem számítottak ilyen tömegre, nem voltak felkészülve, de nem is tudtak volna felkészülni annak irányítására. A Kör egyetlen hangszórós kocsija elveszett az áradatban. A két emberfolyam a Bem-szobornál találkozott, ahol megszületett a forradalom jelképe: a rákosista, szovjet típusú címertől megszabadított, lyukas zászló. A téren Veres Péter olvasta fel az Írószövetség követeléseit, hangja azonban elveszett a tömegben.

A nép nagyobbik fele a Bem térről a Parlament elé vonult és Nagy Imrét követelte, mások a Rádió vagy a Sztálin-szobor körül gyülekeztek.

Jóllehet a helyzet már a délután folyamán is forró volt, mégis még elkerülhető lett volna az események fegyveres felkelésbe torkollása. De október 23-ának egyik szereplője sem volt képes megállítani a kitörni készülő vihart. A hatalom egyszerre demonstrálta gyengeségét és szembenállását. Jóllehet nagyszámú erősítés érkezett a Rádióhoz, hosszú időn keresztül nem mertek erőszakot alkalmazni a tüntetőkkel szemben, de teljesíteni sem voltak hajlandók azok követeléseit. Ilyen vagy olyan megoldás helyett furfanggal próbálkoztak: kocsira szerelt mikrofont adtak a tüntetőknek, azt imitálva, hogy beolvasott követeléseiket közvetítik. Vagyis a hatalom nemet nem tudott, igent nem akart mondani, ami egyfelől a tüntetők elszántságát, bátorságát, másfelől elkeseredésüket fokozta. De ugyanez volt a helyzet a Kossuth téren is, ahol kikapcsolták a világítást abban a hiú reményben, hogy a Nagy Imrére váró tömeget ez távozásra fogja bírni. A tüntetők azonban fáklyákat gyújtottak – elsősorban a legnagyobb példányszámú napilapból, a Szabad Népből –, ami a szó szoros értelmében tovább tüzelte a hangulatot, fűtötte az elszántságot. Hamarosan vissza is kapcsolták a világítást, ellenben a tömeg követelésére kikapcsolták a Parlament tetején a vörös csillagot – ezek a kis sikerek további, nagyobb győzelmekre adtak reménységet.

Mindezek után Nagy Imre kezében volt a helyzet megoldásának egyik kulcsa. Nem sok jóval biztatott azonban, hogy nem mozdult otthonából sem a tüntetők követelésére, sem pedig barátainak, követőinek a sürgetésére, csak a párt hívásának volt hajlandó eleget tenni, és jelent meg este kilenc óra tájban a Parlament erkélyén. Beszéde azonban nemcsak azért keltett csalódást, mert a régi (elvtársak) megszólítással kezdte, és nemcsak azért, mert amit mondott nem vagy csak kevéssé volt érthető, hanem azért is, ami és amennyi érthető volt belőle. Nagy ugyanis nem ígért többet (igaz, kevesebbet sem), mint 1953-as programjának következetes megvalósítását, a szocializmus mérsékelt reformját a párt vezetésével. Mindez korábban elegendő lehetett volna, ekkorra azonban már a félelem fékétől megszabadult, követeléseiben a Nagy Imre által ígérteken túljutott tömegnek kevés volt. A tüntetés nem ért véget, az embereknek csak kisebb része tért haza Nagy felszólítására, ugyanakkor elveszett a lehetősége annak, hogy a nép előtt tekintéllyel rendelkező, bizalmát élvező kommunista politikus azonnal élére állva a tömegnek az eseményeket mederben tudja tartani, ami elkerülhetővé tehette volna a fegyveres harc kirobbanását.

Ez utóbbira a Rádió stúdiójánál került sor, ahova egész nap folyamatosan érkezett erősítés mindkét fél részéről: ÁVH-sok, rendőrök, majd (lőszer nélkül) katonák az egyik oldalról, a tüntetésről leszakadók, az egyenest ide tartók, majd pedig a Kossuth térről érkezők a másik oldalról. Mire este nyolckor elhangzott Gerő előre beharangozott beszéde, már jó néhány kisebb összetűzésen túl voltak, de fegyverhasználatra még nem került sor. Gerő beszéde olaj volt a tűzre. A tüntetőket – akik az ablakokba kitett rádiókészülékekből hallgathatták a párt első titkárát – okkal és joggal sértette, hogy miközben ők hiába próbálták követeléseiket közzétenni, kénytelenek végighallgatni Gerő igaztalan és sértő vádaskodásait. Ebben az időben már fegyverrel is rendelkeztek. A tömegben nagy számban voltak munkások, akik jól tudták, mely budapesti üzemekben gyártanak vagy tárolnak hadianyagokat, s azokat megszerezve viszonylag gyorsan felfegyverkeztek. De egyre többen jutottak fegyverhez a Rádió védelmére kirendelt katonák révén is, akik közül fegyvereiket többen önként vagy minimális fenyegetés hatására átadták. Végül, de nem utolsósorban, a védők részére szállított fegyver és lőszer egy jelentős része is az ostromlók kezére jutott. Mindmáig nem kellően tisztázott körülmények között dördült el este kilenc óra körül az első lövés az épületből, amit a Rádió hajnalig tartó ostroma, majd elfoglalása követett.A fegyveres harc megindulásával egy időben omlott porba a rendszer jelképe, a Dózsa György úti Sztálin-szobor. A ledöntött monstrumot teherautóval a Blaha Lujza térre, a Nemzeti Színház elé vontatták, ahol a pesti nép darabokra szedte.

Október 23-án jelentős események zajlottak vidéken is. Miskolcon változásokat követelő párttag munkások már napok óta gyűjtötték a dolgozók sérelmeit, problémáit, hogy az e célból összehívott szabad pártnapon vitassák meg azokat. 23-ára megszületett a 17 pontos követelés, amelyet az egyetemisták további négy, egyértelműen politikai pontjával kiegészítve azonnal az üzemi és városi pártvezetőség elé tártak.  A szervezőkből megalakult a Munkásszervező Bizottság, a majdani munkástanács előképe.  Több egyetemi városban is tüntetésre került sor, ezek közül a legjelentősebb a debreceni megmozdulás volt. Itt délelőtt a bölcsészkarról indult az első tüntetés, a diákok csatlakozásra szólították fel az üzemek munkásait is. A késő délután a megyei rendőrkapitányság elé vonuló mintegy 20-30 ezer emberre az épületet védő ÁVH-sok előbb vaktölténnyel, majd éleslőszerrel tüzet nyitottak: hatan megsebesültek, hárman életüket vesztették. Ők a forradalom első halálos áldozatai. 

Jóllehet a Magyarországról érkezett jelentések alapján Zsukov marsall a valóságosnál is sötétebb képet rajzolt, a szovjet vezetés mégis habozott, mielőtt a fegyveres beavatkozás mellett döntött. Ebben egyaránt szerepet játszott, hogy a Magyarországénál nagyobb stratégiai és politikai jelentőségű Lengyelországban sikerült békés eszközökkel rendezni a válságot, ami megnövelte annak az esélyét, hogy ugyanez a forgatókönyv Magyarországon is sikerrel alkalmazható. Másfelől Moszkva óvakodott erőszakos, katonai fellépéssel veszélyeztetni a nehezen induló nemzetközi enyhülés folyamatát.

Alig egy órával azt követően, hogy a Rádiónál megkezdődött a fegyveres harc, Hruscsov – Gerő és Andropov többszöri sürgetésére – telefonon közölte a magyar első titkárral: engedélyezte, hogy a Magyarországon állomásozó szovjet erők részt vegyenek a rend helyreállításában,  amennyiben a felkérést utólag a magyar Minisztertanács írásba adja (a felkérést napokkal később írta alá Hegedüs András). Egyben Magyarországra küldték Ivan Szerovot, a KGB elnökét és Mihail Malinyin hadseregtábornokot, a vezérkari főnök helyettesét, ami azt mutatja, hogy a kezdeti ingadozás után Moszkva nagyon komolyan vette a helyzetet, és minden támogatásra hajlandó volt a gyors rendteremtés érdekében.  Valójában a szovjet egységek már este kilenc órakor parancsot kaptak, hogy vonuljanak Budapestre és segítsenek a rend helyreállításában. Ezzel szertefoszlott a válság viszonylag vértelen megoldásának lehetősége is, hiszen a szovjet csapatok beavatkozása kiszélesítette az ellenállók körét, a forradalmat nemzeti szabadságharccal társította.

Az esti óráktól másnap, 24-én hajnalig folyamatosan ülésezett az MDP Politikai Bizottsága, majd Központi Vezetősége, pontosabban azok a tagjai, akiket értesíteni tudtak, és akik eljutottak a pártközpontba. A Parlamentből odaérkezett Nagy Imre még egy darabig nem vett részt sem a döntésekben, sem a vitában, meg kellett várnia, míg beválasztják a pártvezetésbe. A vezetőség abból a megfontolásból indult ki, hogy a Budapestre érkező szovjet csapatok ellenállás nélkül letörnek minden zavargást, az ő feladatuk elsősorban a szovjet erődemonstráció támogatása, és hogy a katonai rendcsinálással egyidejűleg megteremtsék a politikai kibontakozás feltételeit. Ezért határoztak az elrettentés, a minél gyorsabb rendteremtés érdekében a gyülekezési és kijárási tilalom, valamint a statárium elrendeléséről, és ezért állították föl a szovjet és magyar fegyveres erőkkel való koordináció biztosítására Kovács István vezetésével a Katonai Bizottságot. Felhívásában a KV egységesen elítélte a megmozdulást, a „reakció sötét hordájának” nevezték a fegyveres felkelés résztvevőit, akik célja, hogy „megfosszák népünket szabadságától, s visszaállítsák a tőkések és földesurak hatalmát”.

Másfelől a lakosság megbékítése érdekében személyi változásokat is elhatároztak, így Nagy Imrét jelölték miniszterelnöknek, de új kormány fölállítására nem került sor, október 27-ig Hegedüs András kabinetje maradt hivatalban. Némi vita után változásokra került sor a párt vezető szerveiben is. Gerő maradt az első titkár, noha Nagy Imre az ő távozásához kötötte a miniszterelnöki szék elfoglalását. Mivel azonban jelöltje, Kádár János és a KV többsége Gerőt támogatta, Nagy is belenyugodott a változhatatlanba. Sikerült azonban a reformok támogatói közül a Központi Vezetőség tagjává választatni Donáth Ferencet és Losonczy Gézát, míg kihagytak több arctalan sztálinistát.

Az éjszaka folyamán, még a szovjet csapatok megérkezése előtt nemcsak fegyvergyártással foglalkozó üzemeket, hanem nyomdákat, telefonközpontokat is támadások értek, sőt késő éjszaka már rendőrőrsöket, katonai és félkatonai intézményeket is megtámadtak a felkelők, akik átmenetileg elfoglalták a párt lapjának, a Szabad Népnek a székházát is. A harc a szovjet csapatok hajnali megérkezésével intenzívebbé vált, kiszélesedett. Fegyveres csoportok elsősorban a főbb közlekedési útvonalak mentén alakultak, azzal a céllal, hogy megakadályozzák a szovjetek bejutását Budapestre, majd Budapest belvárosába.

A szovjet háborús filmeken és regényeken nevelkedett fiatalok gyenge fegyverzetük ellenére is eredményesen vették föl a harcot az ellenállásra nem számító, gyalogsági támogatást nélkülöző szovjet páncélosokkal, komoly veszteségeket okozva azoknak. A legsúlyosabb összecsapásokra a Rádió és a Szabad Nép székházának közelében, valamint az odavezető útvonalak mentén, a Boráros térnél, a Nagykörút – Üllői út találkozásánál és a Baross téren került sor. A harcok eredményeképpen a szovjetek 24-én reggelig megközelíteni sem tudták a Rádiót, így azt hajnalban elfoglalták a felkelők. Az adást azonban ekkor már átkapcsolták a Parlamentben kialakított szükségstúdióba. 

(rev.hu)

https://joreggelt.blogstar.hu/./pages/joreggelt/contents/blog/43948/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?