Áldott karácsonyt!

Karácsony napja az emberiség egyik legősibb ünnepe, s az év egyik kiemelt pontjaként jelezte a nap fordulását és egy újabb év eljövetelét. Cikkünkben felidézzük, hogy miként jutottunk el az év leghosszabb napjának sötétjétől a fogyasztás fiesztájáig.

A téli napforduló napja az év egyik olyan sarokpontja volt, mely a nyári napfordulóval (azaz a Szent Iván-éjszakájával) együtt egységes keretet adott az időszámításnak. Míg a nyári napforduló során a legmagasabban állt a Nap, és a legrövidebb éjszaka következett be, addig télen a legalacsonyabban delel a Nap, és ekkor van az év leghosszabb éjszakája is. A téli napforduló az északi féltekén december 21-22-ére esik, míg a déli féltekén pont fordítva, június 21-22-ére. Ezért is volt, hogy míg a nyári napforduló alkalmával azért gyújtottak tüzeket, hogy elűzzék a közeledő sötétséget, addig a téli napforduló alkalmával a fény diadalát, az élet megújulásába vetett hitet ünnepelték, hiszen ekkortól kezdtek az éjszakák újra rövidülni, és hosszabbodni a nappalok.

A Római Birodalomban az ünnepet a már erősödő Napisten, és Mithrász-kultusz nyomására az i.sz. 3. században rendelték el. Az ekkor erősödő keresztény vallás szimbolikájában az isteni fényforrást, a sötétségen diadalmaskodó fényt Krisztus szimbolizálta, így hamarosan az ő személyét is ehhez a naphoz kötötték.

Krisztus személye születése által kapcsolódik a téli napfordulóhoz, mint ahogy a nagy vallásalapítók, próféták és mitikus személyek születésnapja (és sokszor halála is) természeti fordulópontokhoz, az év legjelentősebb napjaihoz köthető. A titokzatos égi jel, a betlehemi csillag megjelenése is a fényt szimbolizálja a születés éjszakáján, amely így mintegy második napként tündökölt, elhozva ezzel azt, aki az emberiség bűneiért fényként küzd majd meg a sötétséggel, elhozva a reményt. Máté és Lukács evangéliuma szerint Názáreti Jézus Máriától és Józseftől, Dávid király leszármazottjaként, ám a Szentlélektől fogantatva született Betlehemben, ám ennek pontos időpontja nem esik egybe időszámításunk titokzatos, "0" pontjával.

A Názáretben tanítani kezdő Jézust i.sz. 28-29-ben János keresztelte meg a Jordán folyóban. Ezután 12 tanítványt gyűjtött maga köré, és Isten országának eljövetelét hirdette. Tevékenységét elsősorban az Újtestamentum evangéliumai rögzítik, mely szerint három évet tölthetett tanítással. Keresztre feszítését Júdea és Samaria római helytartója, Pontius Pilátus rendelte el - a helyi zsidó vallási vezetők kérésére - (33-ban vagy 30-ban?), vélhetően a Jézus tanításai nyomán fellépő forrongás lecsillapítására.

Krisztus születésének megünneplése csak később, a kereszténység térhódításával került előtérbe, ám ezután fokozatosan egybekapcsolódott a téli napforduló pogány ünnepével. Ténylegesen Nagy Konstantin egyházi reformja, és a kereszténység államvallásként való bevezetése után, a niceai zsinat intézkedései kapcsán 325 és 335 között került sor az ünnep elismerésére. Az ünnep kitűzésének célja az volt, hogy lezárja a Jézus Krisztussal kapcsolatos vitákat, és a niceai zsinat határozatát liturgikus eszközökkel tegye népszerűvé, amely szerint Jézus Krisztus isten is és ember egy személyben. Az ünnep napjának megválasztása nem volt egyértelmű, mert Jézus születése napjával kapcsolatban a sok uralkodó elmélet közül a téli napforduló csak az egyik időpont volt.

Egyes vélemények szerint Jézus december 20-án született, ám mások szerint április 18-19-én, míg megint mások szerint november 25-én, sőt egyes elméletek szerint Vízkeresztkor, azaz január hatodikán látta meg a napvilágot. A zsinat után a határozat december 25-ét jelölte meg az ünnep napjának, hogy ezzel a már említett "Sol Invictus"-t, a Győzedelmes Nap-ot ellensúlyozzák, és a pogány ünnepet a Szent Iván-éjszakához hasonlatosan új formában a keresztény ünnepnapok és szokások részéve tegyék. Így lett "Sol Invictus" napjából "Sol Salutis" (az üdvösség napja), amely már a Megváltó születését ünnepelte. A korábbi születésnap, amely Vízkereszt néven a karácsony utáni tizenkettedik nap, Jézus megkeresztelésének napja lett, és végül a húsvéti böjthöz hasonlóan előkészületi napokat, adventet (advenio - eljön) csatoltak az ünnep elé.

A IV. század során a legtöbb keleti egyház átvette Jézus születésének ünnepéül a december 25-i dátumot. Az ellenállás Jeruzsálemben tartott a legtovább, de végül ott is elfogadták az új időpontot. Az örmény egyház azonban a mai napig ragaszkodik a január 6-i karácsonyhoz. Miután keleten is december 25-én rögzült a karácsony, Jézus keresztelésére mint epifániára (Isten megjelenése) január 6-án emlékeztek (itt azonban a naptárreformok elutasítása miatt tolódik januárra a karácsony).

Az ünnep minden nyelven saját nevet kapott, amely azt tükrözi, hogy ennek mindenhol különleges jelentősége van. A magyar "karácsony" szó szláv eredetű, és a "korcsun", azaz "lépő, átlépő" szóból származik. Ez a szó az új évbe való átlépést jelzi, tehát ősi, naptári (és egyben a napfordulóhoz kapcsolódó) eredetű, akárcsak a lengyel megfelelője, a "kolenda", vagy az orosz "koljáda", ami viszont karácsonyi éneket jelent. Az angol "Christmas" szó Krisztus nevére utal, míg a német "Weihnacht" és a holland "kertsmisse" a szent éj egyházi ünneplésére utalnak. A latin "natalis" (születés) szóból származik a latin nyelvek mindegyikének karácsony szava: a francia "noel", az olasz "natale" a spanyol "navidad" illetve még a walesi "nadoling" szó is. A karácsony ősibb, napfordulót idéző jellegét a skandináv "Jul" szó idézi, melyből az óangol "Yule" is származik. A szó pontos jelentése azonban nem ismert, talán a téli ünnepi időszak eredeti nevét jelölheti.

Mára az ünnep egyik legfontosabb jelképe a karácsonyfa lett, mely azonban jóval ősibb szimbolikával bír, mint a keresztény ünnep maga. A fa az Ószövetségben is a kozmikus életerőt szimbolizálja, a pogány hitvilágokban gyakran az istenek lakhelye, a germánoknál pedig egyenesen a világ szimbóluma (Yggdrasil) is. Az életfa vagy a zöld ág élet-szimbóluma gyakran kapcsolódik a különböző ünnepek népszokásaihoz, így a téli napfordulóhoz és a karácsonyhoz is. A karácsonyi életfa ágait a népszokás szerint Katalin vagy Borbála napján állították vízbe, és az az ünnepre kizöldült, ezzel is az élet diadalát hirdetve a sötétség és a halál felett. Ezeknek a termőágaknak utódaként jelent meg később a karácsonyfa is.

A szó eredete két évszázada még a földesúr részére karácsonyi adóként beszolgáltatott tűzifát jelentette. A német "Weihnachtsbaum" szó tükörfordításaként megjelenő karácsonyfa szokása protestáns, evangélikus gyakorlatból ered a Rajna felső szakasza vidékéről. A 16-17. században már karácsonyi májusfák állítását említik ezen a helyen, ám ezt is komoly rendeletekkel szabályozták, melybe például azt is belefoglalták, hogy egy személy csak egy fát állíthatott. A szokás azonban továbbterjedt, és a 18. századra egész Németországban elterjedt. Ekkor már gyertyával feldíszített karácsonyfákat állítottak.

A szokás Berlinből került át Bécsbe, ahol a 19. század első évtizedeiben az arisztokrata családok és a művészek körében gyorsan elterjedt. A század közepén már a polgárcsaládok körében is megünnepelték ezt a napot, így külön érdekesség, hogy amikor 1860 karácsonyakor Erzsébet királyné Madeira szigetén volt gyógykezelésen, Ferenc József e távoli helyre is küldött neki feldíszített fenyőfát. Angliába a német Albert szász-coburg-gothai herceg, Viktória királynő férje vitte az első karácsonyfát. A német területen kialakult szokás egész Európában elterjedt, kivándorlók révén a tengerentúli területekre is eljutott.

A szoros német és osztrák rokoni kapcsolatokkal rendelkező arisztokrata családok komoly szerepet játszottak Magyarországon a karácsonyfa szokásának elterjesztésében. Pesten az első karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz grófnő állította 1824-ben, ám elterjesztésében jelentős szerepe volt a Podmaniczky és a Bezéredy családoknak is. Az új szokás a városokban viszonylag gyorsan meghonosodott. Az 1840-es években már a polgárcsaládok karácsonyához az örökzöld fenyő is hozzátartozott. A '60-as években, adventi időszakban, Pesten fenyővásárok voltak. Az aradi Alföld című újság 1862-ben arról számolt be, hogy egy nőnevelő-intézet növendékei Deák Ferencnek karácsonyfát állítottak, melynek minden ágán egy-egy általuk készített kézimunka függött. A magyar szépirodalomban a karácsonyfa 1866-ban, Jókai Mór A koldusgyermek című karácsonyi tárgyú elbeszélésében jelent meg először.

A karácsonyfát kezdetben almával, dióval, ostyával, mézespogácsa-alakokkal és cukorral díszítették. A díszek készítésekor fő szempont volt az ehetőség, a gyerekek fabontásakor nyalánkságként megették. Már az első karácsonyfákon hajlított dróttal rögzített gyertyák égtek. A XIX. század vége felé már a csillogó díszek váltak a karácsonyfák összképének meghatározóivá. Üvegdíszek gyártására vonatkozóan 1848-ból származik az első adat, nagybani előállítása Németországban már a század végén elkezdődött.

A római világban a napfordulókor ünnepelt Saturnalia (dec. 17.) a vidámság és az ajándékozás napja volt, a római újévkor (jan. 1.) pedig a házakat zöld növényekkel és lámpákkal díszítették, a gyerekeknek és a szegényeknek pedig ajándékot adtak. A niceai zsinat után ez meglévő szokás is keresztény köntösbe öltözött, és amikor Szent Miklós napja is az ünnepkörhöz került, az ajándékozás szokása is egy keresztény szent neve alatt folytatódott tovább (bár nem kevés országban - így nálunk is - az ajándékozás karácsonyi szokása csak áttételesen köthető Szent Miklós napjához).

https://joreggelt.blogstar.hu/./pages/joreggelt/contents/blog/46310/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?