József Attila születésének évfordulója – a költészet napja

1905. április 11-én született József Attila, a magyar költészet egyik legnagyobb alakja. Budapesten, a Ferencvárosban, a Gát utca 3. szám alatti házban látta meg a napvilágot. Apja, József Áron szappanfőző munkás, anyja, Pőcze Borbála mosónő volt. Hat gyermekük közül csak három, Jolán, Etus és Attila maradt meg. 1908-ban az apa Amerikába indult, ám mint később kiderült, Romániában alapított új családot. Ettől kezdve a gyenge egészségű édesanya úri házakhoz járt mosni, vasalni, takarítani, de még így sem sikerült gyermekeit eltartania, s 1910 tavaszán a két kisebbik, Etus és Attila Öcsödre került nevelőszülőkhöz. Mint több írásából is kiderül, a költő számára erősen traumatizáló volt a két év minden fizikai és lelki szenvedése, de legjobban azzal alázták meg, hogy kétségbe vonták nevét ('Attila név nincs'), s Pistának nevezték. 1912-ben a testvérek visszatértek Budapestre, ahol a család továbbra is a külváros nyomorgó szegényeinek életét élte. Noha Attila többet járt az iskola mellé, mint az órákra, egy Attila királyról szóló történet hatására az olvasásra nagyon hamar rászokott, s bárhogyan alakultak is körülményei, szokását mindvégig megtartotta.

1914-ben anyjuknál méhrákot diagnosztizáltak az orvosok, s ettől kezdve mindhárom gyerek dolgozott, ahogy tudott. Attila maga készítette forgókat és vizet árult, időnként fát, szenet lopott. 1919-ben meghalt édesanyjuk, a két kisebb gyerek gyámja Makai Ödön, József Jolán férje lett. 1920-ban Attila a makói gimnázium tanulója lett, nyaranta különböző munkákat vállalt. 1922-ben megjelent első verseskötete, a Szépség koldusa, amelyhez Juhász Gyula írt előszót, s "Isten kegyelméből való költőként" jellemezte az ifjú szerzőt. 1923-ban otthagyta a gimnáziumot, de később magánúton leérettségizett. Szándéka volt, hogy kizárólag a költészetnek szenteli életét, s valóban 1922 és 1925 közé esik költészetének legtermékenyebb időszaka, műveinek felét ekkor írta.

Verseit közölte a Nyugat, az irodalomszerető és -értő közönség hamar felfigyelt rá. "Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam" - írta 1937-es Curriculum vitae című művében. 1924-ben a Kékmadár folyóirat leközölte a Lázadó Krisztus című versét, amelyért istengyalázás miatt perbe is fogták, de felmentették. Ugyanebben az évben a szegedi egyetem magyar-francia-filozófia szakos hallgatója lett.

1925-ben azonban a Tiszta szívvel című verséért Horger Antal professzor "eltanácsolta", ekkor a bécsi egyetemre iratkozott be, s itt ismerkedett meg Németh Andorral, Kassákkal, Lukács Györggyel, Hatvany Lajossal. Rövid hazai kitérő után Párizsba utazott, ahol a Sorbonne hallgatója lett. 1927 nyarán beiratkozott a pesti bölcsészkarra, itt is két szemesztert járt végig, ebben az időben kezdődött barátsága Illyés Gyulával. 1928-ban megismerkedett a szép és művelt Vágó Mártával, akinek apja, Vágó József közgazdász volt. Az ő ajánlására a Magyar Külkereskedelmi Intézet alkalmazta a költőt francia levelezőként. Már a házasságot tervezték, amikor Vágó Márta hosszabb időre Londonba utazott, s 1929-ben kapcsolatuknak vége szakadt. Ekkor jelent meg a Nincsen apám se anyám című kötete, amelyet Vágó Józsefnek ajánlott.

Az ezt követő fél évtized a költő közösségkereső próbálkozásainak időszaka volt, különféle politikai csoportosulásokhoz csatlakozott, 1930-ban az illegális kommunista párt tagja lett. A mozgalomban ismerkedett meg Szántó Judittal, aki ezt követően 1936-ig élettársa volt. 1930-ban A Toll című lapban maró hangú kritikát írt Babits Az istenek halnak, az ember él című új kötetéről, s ezzel évekre elzárta magát a Nyugatban való publikálás lehetőségétől, s a Baumgarten-díjtól, amelynek Babits kurátora volt. A párttal való kapcsolata is felemásan alakult: noha lelkesen vetette bele magát a mozgalmi munkába, a szűklátókörű, vakbuzgó pártbürokráciától idegenkedett, s ezt a maga költői eszközeivel kifejezésre is juttatta. Ugyanígy a párt sem tudott vele mit kezdeni: 1931-ben a moszkvai Sarló és Kalapács szociálfasisztának bélyegezte, 1932-ben a Külvárosi éj című kötetét erősen kritizálták, s végül 1934-ben kizárták soraikból. Az ekkor már - különböző neurotikus zavarai miatt - pszichoanalitikai kezelés alatt álló költő légüres térbe került, s szinte a kizárással egy időben magánélete is válságba jutott.

1933-ban részt vett az Írók Gazdasági Egyesületének lillafüredi íróhetén, ahol szerelmes lett Marton Márta művészettörténészbe, ez az érzés ihlette a világirodalom egyik legszebb szerelmes versekét, az Ódát. Szántó Judit féltékenységében öngyilkossági kísérletet követett el, ezt követően kapcsolatuk végleg megromlott, s 1936-ban külön is váltak. 1935 elejétől Gyömrői Edithez járt pszichoanalízisre, de ez sem segített rajta, sőt az analitikusa iránt érzett viszonzatlan szerelme, amely egészen agresszív kitörésekre is késztette, csak meggyorsította lelki szétesését. Gyömrői biztatására készült el, egyfajta terápiás célzattal a Szabad ötletek jegyzéke két ülésben című írása, amelyet olykor obszcenitásba hajló szabadszájúsága miatt évtizedekig elzártak az olvasók elől.

E kapcsolat és a kezelés kudarcát enyhítette, hogy 1936 elejétől Ignotus Pál mellett szerkesztője lett a Szép Szó című baloldali szellemű folyóiratnak, amelynek belső köre baráti társaság, irodalmi műhely és szellemi közösség is volt számára. Nekik panaszolta el 1936-os Nagyon fáj című kötetének teljes visszhangtalanságán érzett keserűségét, csalódottságát is.

A Szép Szó ugyanúgy későn jött ajándék volt életében, mint ahogy az volt 1937 elejétől a Kozmutza Flóra iránt érzett szerelem is. A hozzá és róla írt Flóra-ciklus már "a reménytelenség bizonyosságával volt terhes." 1937 júliusában idegösszeomlás miatt három és fél hónapig a Siesta Szanatóriumban ápolták, majd kezelőorvosai nővéreire bízták, akik balatonszárszói panziójukba vitték. Itt Flóra is és barátai is felkeresték a már súlyosan depressziós költőt. Az írásra még futotta erejéből, halála előtt nem sokkal fejezte be az Íme, hát megleltem hazámat... kezdetű versét, amelynek az egyszerűségükben is megrendítő utolsó sorai a létből kiválni készülő költő búcsúszavai.

1937. december 3-án este sétálni indult, ám soha többé nem tért vissza, a szárszói állomáson áthaladó 1284. számú tehervonat halálra gázolta. (Halálának körülményeiről azóta is vita folyik, az egyik tábor szerint véletlen baleset okozta, a másik tábor az öngyilkosság mellett érvel.) Halála után egy évvel posztumusz Baumgarten-díjat nyert, 1948-ban pedig életművét Kossuth-díjjal tüntették ki. Az ő emlékére születésnapja a költészet napja Magyarországon, a 2005-ös évet, születésének századik évfordulóját József Attila-emlékévnek nyilvánították. 

Kivételes zsenije volt a magyar irodalomnak, a nyomor, a fizikai és lelki szenvedés poklait megjárva páratlan életművet hozott létre, egyetemes érvényű költészetet teremtett. Mindent tudott a poézisről, csodálatos kreativitással és biztos kézzel bánt a műfajokkal és a versformákkal, az ősi lírai hagyományokat mesterien ötvözte a modern törekvésekkel. A Szép Szó emlékszámában barátja, Fejtő Ferenc így írt róla: "Az egyetlen volt Adyék generációja után, akinek megadatott a tökéletesség képessége, s akinek nem néhány verse, hanem egész műve megérdemli az örökkévalóságot."

https://joreggelt.blogstar.hu/./pages/joreggelt/contents/blog/51046/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?