150 éve született az utolsó orosz cár

Százötven éve, 1868. május 18-án született Szentpétervárott II. Miklós, az Orosz Birodalom utolsó cárja.

Nyikolaj Alekszandrovics Romanov apja III. Sándor cár, anyja Dagmar dán királyi hercegnő volt. Neveltetését külön grémium irányította, természetesen a monarchia isteni eredete, a cári hatalom korlátlanságának és sérthetetlenségének szellemében. Ezután felsőfokú jogi, politikai, közgazdasági és katonai tanulmányokat folytatott, majd a gárdában szolgált. Gyorsan kiderült, hogy nem uralkodásra termett: kedves, félszeg, határozatlan ember volt, nehezen teremtett kapcsolatokat, nem szeretett ellentmondani senkinek, de minisztereiben sem bízott. Egyedül családi körben érezte jól magát, szeretett sétálni, úszni és teniszezni. Az egyszerű ételeket szerette, dohányzott, nem vetette meg az italt, vonzották a katonai külsőségek, az egyenruhák, a kitüntetések és a díszszemlék.

1890-1891-ben nagy külföldi körutat tett, melynek során a Távol-Keleten egy elvakult japán férfi karddal támadt rá, innen eredt ellenszenve a japánok iránt. Apja halála után, 1894. október 20-án lépett trónra, és egy hónappal később vette el Alexandra hesseni hercegnőt, Viktória brit királynő unokáját, aki az ortodox hitre áttérve az Anna Fjodorovna nevet kapta. A boldog szerelmi házasságból négy lány és egy fiú született, az utóbbi örökölte anyja vérzékenységét. Felesége nagy hatással volt Miklósra, az ő révén lett bejáratos az udvarba a muzsikból lett szerzetes, Raszputyin is, aki valamilyen rejtélyes úton-módon enyhíteni tudta Alekszej cárevics hemofíliájának tüneteit. Raszputyin idővel komoly politikai befolyásra tett szert, az ellene irányuló gyűlölet a cári családot is népszerűtlenné tette.

Az új cár 1896. május 26-i, egymillió rubelt felemésztő koronázását végzetes események árnyékolták be. Az ajándékokra várva ezernél több embert tapostak halálra, Miklóst ekkor kezdték Véres néven emlegetni. Trónra lépése után nyilvánvalóvá tette, hogy ragaszkodik az autokráciához, a gazdasági-társadalmi változásokat nem értette, a halmozódó társadalmi elégedetlenséget nem érzékelte. A reformokat elutasította, a változást követelő megmozdulásokat elfojtotta.

Külpolitikájában az európai status quo fenntartása mellett kelet felé terjeszkedett, így került összeütközésbe Japánnal. A két ország között 1904-ben kitört háborúban Oroszország megalázó vereséget szenvedett, az 1905-ös békében elvesztette Port Arthurt (mai nevén a Kínához tartozó Talient), Szahalin déli részét, a Kuril-szigeteket és Mandzsúriát. A háborús kudarc, a nehezedő viszonyok, a munkanélküliség és éhínség vezetett Miklós uralmának első nagy válságához, a forradalomhoz.

Az elégedetlen tömeg 1905. január 9-én a fővárosban szentképekkel és a cár portréjával rendezett körmenetet, de a katonák közéjük lőttek, a véres vasárnapnak 4600 halottja és sebesültje volt. A cárt az év során folytatódó sztrájkok és parasztmozgalmak engedményekre kényszerítették, októberben bejelentette a törvényhozó duma (parlament) létrehozását, a szabadságjogok biztosítását. A forradalom ezzel véget ért, a duma 1906-ban összeült, de a még abban az évben elfogadott alkotmány nem korlátozta jelentősen a cár hatalmát.

Oroszország 1907-ben addigi németbarát politikáját megváltoztatva a brit-francia szövetséghez, az antanthoz csatlakozott, s annak tagjaként lépett be 1914-ben az első világháborúba. Az orosz csapatok a kezdeti sikerek után egyik vereséget a másik után szenvedték el. A súlyos emberveszteségek, a hátországra nehezedő egyre nagyobb terhek aláásták a cár maradék tekintélyét, mindezt tetézte, hogy miután maga vette át a főparancsnokságot, a kudarcokért is őt okolták. A duma egyre kritikusabbá vált vele szemben, az éhínség, a nyomor is ellene hangolta a népet. A német származású cárnét és a gyűlölt kegyenc Raszputyint árulással vádolták, amin Raszputyin meggyilkolása sem változtatott.

Miklóst ekkor már a monarchista politikusok is el akarták távolítani, de az események másként alakultak. 1917 januárjától egymást érték a sztrájkok, tüntetések a fővárosban, s március 8-án (az Oroszországban használatos Julián-naptár szerint február 23-án) kitört a forradalom. Március 12-én ideiglenes kormány alakult, ezzel egy időben létrejöttek a munkás- és katonaszovjetek. A helyzet feletti ellenőrzést elvesztő Miklóst három nappal később, március 15-én lemondatták, amivel véget ért az orosz monarchia története és a Romanov-dinasztia három évszázados uralma.

"Nyikolaj Romanovot" családjával Carszkoje Szelóban helyezték házi őrizetbe. 1917 nyarán a nyugat-szibériai Tobolszkba vitték őket, helyzetük az októberi bolsevik hatalomátvétel után sem sokat változott. A polgárháború alatt, 1918 áprilisában a közeledő fehérek elől az Európa és Ázsia határán fekvő Jekatyerinburgba internálták őket, ahol fogolyként éltek az Ipatyev-házban, még az ablakon sem nézhettek ki. Amikor az ellenforradalmi csapatok Jekatyerinburg közelébe értek, a kiszabadításuktól tartó helyi szovjet (vélhetőleg Lenin beleegyezésével) kivégzésük mellett döntött. Július 16-ról 17-re virradó éjszaka egy különítmény a ház pincéjében lemészárolta a cárt, családját és megmaradt személyzetüket. A holttesteket savval és mésszel öntötték le, majd egy elhagyott bányában elásták.

A maradványokat 1979-ben találták meg, de csak a kommunizmus bukása után, 1991-ben hantolták ki. Azonosítás után 1998-ban állami temetést kaptak, 2008-ban az orosz legfelsőbb bíróság jogtiprás áldozatának ismerte el és rehabilitálta őket. Az orosz ortodox egyház 2000-ben szentté avatta a családtagokat, de nem ismerte el őket mártírnak, s az egyház kérésére 2015-ben újraindították a vizsgálatot a Romanov-család meggyilkolásának ügyében. A rossz emlékű Ipatyev-házat 1977-ben felrobbantották, helyén ma templom áll.

https://joreggelt.blogstar.hu/./pages/joreggelt/contents/blog/52745/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?